Csupaszon

Mai életünket elárasztja a bulvár. Az én legnagyobb bajom vele, hogy nem azzal foglalkozik, ki mit tesz le az asztalra, hanem magánéletekben vájkál, botrányra éhes, ráadásul formailag is komoly kívánnivalókat hagy maga után. Nézzük csak, hogy is megy ez.

Az olyan embereket is nehezen értem, akik állítják magukról, hogy imádják a kis kedvenceiket, miközben egyméteres láncon, vagy panellakásban tartják, fülét-farkát levágatják, ivartalanítják, vagy kiműttetik a karmaikat, mert kellemetlen a gazdinak, hogy természetadta módon használják őket nem természetes környezetükben.

Nem pontosan értem, mi történt a forgalommal az utóbbi években. Amikor bő tíz éve megszereztem a jogsit, még nem volt ennyire drasztikus a helyzet. Mára azonban úgy érzem, szinte semmiféle közlekedési kultúránk nincsen. Gyakorlatilag azt szűrtem le, hogy amennyire általánosságban nincsen empátia, összetartás az emberek között, annyira nem veszik figyelembe egymást az utakon sem.

Egyszer azt hallottam valahol, hogy korunk átlagintelligenciája nem sokban különbözik az ősemberekétől. A különbség csupán annyi, hogy míg a ma embere elsősorban olyasmikre használja szellemi képességeit, hogy eligazodjon a forgalomban, a bürokráciában vagy a bevásárlóközpontban, addig őseinknek ahhoz jött jól, hogy kiismerjék magukat a vadonban, élelmet szerezzenek és védekezzenek a természet zordságai ellen.

Korábban már írtam a manipulációról, kicsit kitérve a politikai szédítésre is. A tandíjról manapság alkotott bizonyos nézetek is ennek köszönhetőek és értetlenül állok az előtt, hogy az emberek hogy hihetnek el ekkora demagógiát, miszerint a tandíj igazságos lenne.

Mostanság gyakran látni a tévében úgynevezett társadalmi célú hirdetéseket. Ezeken belül is kifejezetten azokra gondolok, amelyek állítólag a fogyatékkal élők elfogadását segítik. Kettő ilyet láttam és először nem is értettem, hogy mit akarnak velük. Többszöri nézés után jöttem rá, hogy elméletileg hogyan akarják a névleges célt elérni.