Csupaszon

Nem pontosan értem, mi történt a forgalommal az utóbbi években. Amikor bő tíz éve megszereztem a jogsit, még nem volt ennyire drasztikus a helyzet. Mára azonban úgy érzem, szinte semmiféle közlekedési kultúránk nincsen. Gyakorlatilag azt szűrtem le, hogy amennyire általánosságban nincsen empátia, összetartás az emberek között, annyira nem veszik figyelembe egymást az utakon sem.

Egyszer azt hallottam valahol, hogy korunk átlagintelligenciája nem sokban különbözik az ősemberekétől. A különbség csupán annyi, hogy míg a ma embere elsősorban olyasmikre használja szellemi képességeit, hogy eligazodjon a forgalomban, a bürokráciában vagy a bevásárlóközpontban, addig őseinknek ahhoz jött jól, hogy kiismerjék magukat a vadonban, élelmet szerezzenek és védekezzenek a természet zordságai ellen.

Korábban már írtam a manipulációról, kicsit kitérve a politikai szédítésre is. A tandíjról manapság alkotott bizonyos nézetek is ennek köszönhetőek és értetlenül állok az előtt, hogy az emberek hogy hihetnek el ekkora demagógiát, miszerint a tandíj igazságos lenne.

Mostanság gyakran látni a tévében úgynevezett társadalmi célú hirdetéseket. Ezeken belül is kifejezetten azokra gondolok, amelyek állítólag a fogyatékkal élők elfogadását segítik. Kettő ilyet láttam és először nem is értettem, hogy mit akarnak velük. Többszöri nézés után jöttem rá, hogy elméletileg hogyan akarják a névleges célt elérni.

A mai kor emberének életében kiemelt szerepe van a pénznek. Lehet, hogy ez önmagában sem túl jó, de engem most sokkal inkább érdekel az, hogy egyre többen igyekeznek – hogy úgy mondjam – alternatív módon hozzá jutni. Nem a bűnözésre gondolok, teljesen törvényes útról van szó.

Azt hiszem, nem mondok túl nagy újdonságot azzal, hogy rengeteget tévézünk. Nagyjából egy évtizede hallottam olyan adatot, hogy az államokban egy átlag ember naponta négy órát tölt készüléke előtt. Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy mára mi is valahol itt tarthatunk. Napi négy óra. Ez azt jelenti, hogy a szabadidő szinte teljes egésze. De vajon miért lettünk a doboz rabjai? Ha végső válaszom nincs is rá, pár érdekes gondolat eszembe jutott ezzel kapcsolatosan.

Korábban már írtam itt a Csupaszon oldalain a melegekről. Ám a véleményem folyamatosan fejlődik ebben is, s most úgy döntöttem, megosztom olvasóimmal erről alkotott friss nézeteimet.

Könnyen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy politikai nézeteink, véleményünk, öltözködésünk, hitünk egyedüli, csak ránk jellemző sajátosságaink. Hogy mindezek eredeti, önálló gondolataink tükrei. Pedig ha jobban belegondolunk, be kell látnunk, mennyi mindent hiszünk magunkénak, amit valójában mások raknak ránk, s mi úgy vesszük át, hogy észre sem vesszük. Ez bizonyos fokig teljesen egészséges pszichikai jelenség. Csakhogy a manipulátorok, akiket én néha „a szálakat mozgató láthatatlan nagy hatalmak”-nak nevezek, tudatosan élnek vissza ezzel. Lássuk, nagy vonalakban kik is ők.

Véleményem szerint Magyarország politikai helyzete minimum a rendszerváltás óta soha nem volt még ennyire cudar, mint ma. Ezért részben jogos az emberek reakcója, miszerint lépten nyomon mindenki panaszkodik, szidja a rendszert, a politikusokat, s egyre gyakrabban sírjuk vissza az átkost. Részben jogos, hiszen minden okunk megvan az elégedetlenségre, de azzal csak kollektíven magunknak teszünk rosszat, hogy egymásban gerjesztjük, egyre csak fokozzuk a rossz hangulatot, miközben eszünkbe sem jut elgondolkodni azon, mekkora lehetőségek is rejlenének bennünk.

Azt hiszem, manapság – viszonylag fiatal korom ellenére – nem én vagyok az egyetlen, aki értetlenül nézi maga körül a világot, s nemigen találja helyét benne. Bizony, nincs könnyű dolga a mai kor emberének, ha csak például a szédítően felgyorsult tempót – vele az egyre értehetetlenebb technikai csodákat, vagy az ellehetetlenülő megélhetést, vagy a komoly aggodalmakra okot adó környezeti ártalmakat, vagy a párválasztás és valódi baráti kapcsolatokra lelés nehézségeit tekintjük. (Csak hogy a legfontosabbakat említsem, amik hirtelen az eszembe jutottak.)