Csupaszon

Amikor a nagyobbik fiam három éves lett, bizakodva vártam az ovikezdést. Biztos voltam benne, hogy szeretni fogja az óvodát, csak a beszoktatástól és az elszakadástól féltem. Én is ugyanebbe az óvodába jártam, szerettem, kellemes emlékek kötnek hozzá. Habár tudtam, hogy egykori ovimnak csupán a helyrajzi száma ugyanaz – hisz az épületét átépítették, az udvari és a benti berendezést teljesen lecserélték, a régi személyzetből már senki sem maradt. Azt is tudtam, hogy a mostani igazgatónő nem túl etikusan váltotta le az elődjét. Mégis optimizmussal telve néztem az ovis évek elé, mert legvadabb álmaimban sem gondoltam semmi olyasmire, ami aztán lett.

Az első pofon akkor ért, amikor megtudtam, hogy itt nincs beszoktatás. És ezt nem úgy közlik az emberrel, hogy sűrű bocsánatkérések közepette magyarázkodnak a helyszűkére hivatkozva, ó nem. Tökéletesen magától értetődő alapvetésként dobják oda a szülőknek, úgy, hogy nem tudod nem hülyén érezni magad, amiért ezt teljesen abszurdumnak tartod. Közlik, hogy szeptember elsején beadod a gyereked, aki még életében nem volt a szülei nélkül idegen helyen, az ablakon behúzzák a sötétítőfüggönyt, hogy ne lehessen még integetni se, megkérnek, hogy a búcsú legyen rövid és határozott és ezzel slussz. Aztán a gyerek dolgozza fel valahogy, hogy erővel tépték le az anyjáról. Kedves.

De mivel én már más anyukáktól előre tudtam, hogy itt így megy, ezért elhatároztam, hogy már tavasztól be-belátogatunk a nagyfiúval, hogy szokjuk kicsit a helyet és a gyerekeket, óvó néniket. Nem tettünk mást, mint kb. hetente egy alkalommal besétáltunk az udvarra, néztük a gyerekeket, ahogy játszanak és megismerkedtünk az egyik óvó nénivel, aki a többihez képest kirívóan nyitott és aranyos volt. Megmutatta a csoportszobát is és igen, egyszer voltunk annyira pofátlanok, hogy bementünk a tornaterembe is egy foglakozásra, miután a gyógytornász kedvesen megengedte, sőt, biztatta is a fiamat arra, hogy próbálja ki ő is a gyakorlatokat. Egy óránál többet soha nem voltunk az oviban, nagyjából ez minden. Mindig mindegyik óvónő mosolyogva fogadott minket és senki nem mondta, hogy bármi gond volna. Két hónap elteltével azonban egyszer csak odasétált hozzánk az igazgatónő és közölte, hogy ez nem játszótér. Kifejtette, mennyire megzavarjuk az óvodai életet, a csoportfoglalkozásokat és hogy milyen kellemetlen, hogy miattunk egy csomó gyerek kérdezgeti, neki miért nem lehet ott az anyukája meg a kistesója. Úgyhogy legyünk szívesek és tartózkodjuk ettől a magatartástól. Nem szóltam neki semmit sem, de már ezen a ponton úgy eldurrant az agyam, hogy másik óvoda választását fontolgattam. Nem elég, hogy beszoktatás nincsen, még arra sem adnak lehetőséget, hogy legalább picit megismerkedhessen a gyerek az óvodával. Aztán lehűtöttem magam, mivel a következő legközelebbi óvodáig húsz percet kell buszozni, míg ez pár percnyi sétára van. Ez azonban nem volt éppen egy szimpatikus bemutatkozás az ovitól.

Pedig egyre-másra jöttek a további meglepetések, amelyek újra és újra kiverték nálam a biztosítékot. Mivel az elején még elhittem, hogy ők mennyire nyitottak és beszéljünk meg minden felmerülő problémát, ezért az első évben még majdnem mindenért szóltam. Aztán feltűnt, hogy mindig az jön ki az egészből, hogy én vagyok a hülye, ha többen szólunk, akkor mi vagyunk a hülyék. Valahogy mindig nekik van igazuk, ők tudják jobban, mert ők a szakemberek, nekik van ebben tapasztalatuk és higgyük csak el, hogy az úgy jó. Miközben olyan bődületes hülyeségekkel jönnek, hogy az már szinte fáj. (Zárójelben mesélem csak el, hogy az egyik szülői értekezleten megkérték a kedves szülőket, ültessük le a gyerekeket vasárnaponként, mert hétfőn annyira pörögnek, hogy nem bírnak velük! Szerintem aki ilyet mond, annak vagy halványlila fogalma sincsen a gyerekekről, vagy nem tudom elképzelni, hogy mi van.) Szóval feltűnt, hogy totál hülyének nézik a szülőket, semmibe nem engednek semmiféle beleszólást, a kommunikáció teljesen egyoldalú és igen csekély – beadom a gyereket reggel, elhozom ebéd után és fogalmam sincsen arról, hogy a kettő között mi történik bent. De ez csupán a szülőkhöz való viszonyulásuk. Gondoljanak csak bele, ezután hogyan állnak a gyerekekhez.

A fiam rendszeresen panaszkodik arról, hogy az óvodában semmit nem szabad, az óvó nénik mindig mindenért rászólnak és soha nem dicsérik meg a fiúkat semmiért, csak a lányokat. Ha bántalom éri egy másik gyerek részéről, akkor nem igazán áll ki mellette senki, ha a bántalmazót megbüntetik, akkor vele együtt őt is. Némi ízelítő pedig abból, hogy mi mindent nem szabad a gyerekeknek: folyósón futkosni, hangoskodni, nyelvet ölteni. Ebéd közben a széken hátradőlni, könyökölni, beszélgetni. Nem szabad továbbá az uzsonnát hazamenetelkor az udvaron megenni, szülő megjelenése után az udvari játékokon játszani, otthoni játékot bevinni – kivéve a játékbevivős napon hetente egyszer. Ha mégis bevisz játékot a gyerek, az óvó nénik elveszik és csak tanév végén adják vissza! Nem szabad a csoportszoba óriás plüssmackójával játszani, amit abból a pénzből vettek, amit a szülőktől szedtek be valami zavaros ürüggyel. Ha valaki mégis játszani mer a mackóval, akkor büntetésbe kerül. És ez csak néhány azok közül, amikről egyáltalán tudomásom van.

Talán még ennél is aggasztóbb a rendszeres megfélemlítés, amit nevelési célzattal alkalmaznak. Aki rossz volt, annak valami székre kell ülnie és elgondolkodnia a tettén, de azt már nem mondják el neki, hogy mi is a bűne, azt találja ki magától. Ez még annyira nem is vészes, viszont tavaly rendszeresen hallottam a fiamtól olyan történeteket, hogy aki rossz vagy ezt-azt nem teszi meg, az mehet a bölcsibe. Ez azért gáz, mert aki nem járt bölcsibe, az azt sem tudja, mi az, csak kap egy fenyegetést, hogy valahova elviszik majd.

Véletlenül voltam fültanúja egy beszélgetésnek az igazgatónő és egy anyuka között. Arról volt szó, hogy az ő gyereke nagyon félt, amikor az igazgatónő elmesélte nekik a kiskakas gyémántfélkrajcárját. Amikor a török császár gonoszkodott a kiskakassal, a gyerek annyira kiborult, hogy ordítva sírt, nem lehetett tőle folytatni a mesét és zavarta a többieket. Ezért az igazgatónő azt mondta neki, ha nem hagyja abba, mehet a bölcsibe. Erre – milyen meglepő – szegény gyerek csak még jobban kiakadt. És mivel az igen képzett és tapasztalt igazgató asszony nem tudta kezelni a helyzetet, mert az már nem jutott eszébe, hogy fenyegetés helyett tán meg kéne nyugtatni valahogy azt a szegény gyereket, a kisfiút és az anyukát kezdte hibáztatni, hiszen – szerinte – nyilvánvalóan nem normális, hogy ennyire ki kelljen borulni a kiskakas meséjétől. Később olyat is hallottam a fiamtól, hogy járt az óvodában egy bácsi a bölcsiből és nagyon jól kellett viselkedni, mert aki rossz lett volna, azt elvitte volna magával! Ezen teljesen kész voltam, ezért másnap megkérdeztem az óvó néninket, hogy mi volt ez. Azt mondta, hogy igen, igen, járt itt egy úriember az egyik bölcsődétől és körbemutatták neki az ovit. Ennyit kötött az orromra. Nem értem.

Aztán ott van a Mikulás ünnepség, amin ugye a Télapó mellett megjelennek a krampuszok is. Utóbbiak jelmeze annyira hatásos szokott lenni, hogy a kiscsoportosok totál beparáznak tőle, és a többiek is annyira félnek, hogy az egész műsort tönkreteszi. Nem igazán értem, mire jó ez. És minden évben van három füzet, arany, piros és fekete színű. Az aranyba írják azok nevét, akik jók voltak, a pirosba azokat, akik csak úgy elvoltak és a feketébe a rosszakat. Az óvó néni engem megnyugtatott, hogy a feketébe nem kerül bele soha senki, de ezt persze a gyerekek nem tudják és szegények totál be vannak ijedve. Hogy mit is akarnak ezzel elérni, az számomra rejtély. Kellemes karácsonyt.

Majdnem ugyanilyen ijesztő volt a fiamnak a kiszebáb is, amit tél végén égetnek el az udvaron. A tűzzel neki nem volt gondja, de a bábu a gyerekem elmondása szerint nagyon félelmetes volt. Akkor is eléggé meg volt ijedve, amikor kiscsoportosként a Márton napi ünnepség keretében a templomba vonult az egész óvoda az összes szülővel és pereputtyal. Nem is gondoltam erre előtte, de a fiam akkor volt életében először templomban és nagyon rémisztőnek találta. Nem is csoda, a keresztre feszített, vérző emberalakok nem éppen óvodásoknak való motívumok. Ha kínzást, halált mutatnak a tévében, az minimum tizenkettes korhatár, de aki templomban szembesít ilyesmivel óvodás gyerekeket mindenféle felkészítés nélkül, az teljesen rendben van. Mint kiderült, más szülőnek is volt már problémája ezzel: mivel ez nem egyházi óvoda, mi a fenét is keresünk tulajdonképpen a templomban? Persze megkapta, hogy ő a hülye, mert aláírta, tudomásul vette: ez német nemzetiségi óvoda – a svábok márpedig katolikusok voltak. Erre csak annyit tudok felkiáltani: mi vaaan?! Egy dolog a nemzetiségi hagyományápolás, más dolog a hitéletre nevelés. Hogy a fenébe képesek ezt összemosni és még meg is sértődni, ha valakinek ezzel gondja van? Azt csak ezután tudtam meg, hogy imádkoznak is a gyerekekkel evés előtt. Nem mondom, hogy annyira zavar, hogy szót emeljek miatta, főleg, mivel már jól tudom, mit is érnék el vele. De ez akkor is finoman szólva aggályos egy önkormányzati óvoda esetén.

És akkor még nem beszéltem a pénzről. Mint tudjuk az óvodai ellátás ingyenes. Az óvoda semmiféle formában nem kötelezheti pénzbefizetésre a szülőket, kivéve az élelmezést, amit nem kötelező igénybe venni. Ha mégis bármilyen plusz szolgáltatásért – ami nincs benne az óvoda alapprogramjában – pénzt szedne be, akkor arról minden esetben köteles számlát adni. Mégpedig a titkárság és nem a pedagógus, mert az etikai vétségnek számít! Ettől függetlenül természetesen arra hivatkoznak, hogy nem kapnak elég pénzt a fenntartótól a szükséges holmikra. Korábban adtak egy listát a szülőknek, hogy miket kell bevinni és azok hozták a vécépapírt, papírzsebkendőt, szalvétát, szappant, fogkrémet, rajzlapot, ragasztót, zsírkrétát, stb. Néhány éve azonban azt mondják, hogy nekünk, szülőknek sokkal egyszerűbb, ha beadjuk rá a pénzt és le van róla a gond. Egyszerűbb, mi? Haha. Netán ha valaki feszegetné a kérdést, hogy miért is nem lehet ma már a cuccokat bevinni, mindenféle szerteágazó válasszal szembesül. Hogy nincs elég helyük tárolni azokat, hogy mindenki más fajtát visz be és nem lehet igazságosan szétosztani, hogy ők olcsóbban megkapják a nagy tétel miatt, hogy összekeverednek a csoportok cuccai és ez zavart okoz és így tovább.

Természetesen mivel a törvény nem engedi meg, hogy ezt tegyék, hivatalosan nem ők szedik a pénzt, hanem a szülői munkaközösség, és hivatalosan önkéntes alapon működik. A valóság természetesen az, hogy az óvó néni szedi be, írja fel és tartja számon a pénzt és aki nem hajlandó önkéntesen hozzájárulni a dologi kiadásokhoz, annak jön a lelki terror, a mindennapos puhító szentbeszédek, a gyerek apránkénti hátrányos helyzetbe kerülése a csoportban, általános negatív attitűd az óvodai személyzet részéről. Igen, a „kirívóan nyitott és aranyos” óvó néni is tud ilyen lenni. Akkor is, ha egyéb tekintetben rendszeresen segítjük az óvodát kupakokkal, aludobozokkal, újságpapírral, tárgyi adományokkal, kölcsön eszközökkel.

Nálunk jelenleg tízezer forintot szednek be minden gyerek után tanévenként. Erről semmiféle bizonylatot nem kapunk, de ami engem sokkal jobban zavar, hogy nem is számol el róla senki sosem. Vajon mi is kerül ennyibe tíz hónap alatt? (És vajon fizetnek-e ezen felül azok, akik nyáron is járnak ügyeletbe?) Lássuk csak. Az én fiam vécépapírt biztosan egyáltalán nem használ az oviban, mert pisiléshez nem kell, a többit meg mindig itthon intézi. Papírzsepit mennyit használhat el, amikor szezonban a pulcsija ujján mindig ott az anyag? Az egyszerűség és nagyvonalúság kedvéért induljunk ki az itthoni mennyiségből. Nálunk fejenként kb. egy csomag zsepi megy el havonta, azaz harminc nap alatt. A tanév tíz hónapjából kábé egy hónapnyi kiesik tanítási szünetek miatt, marad kilenc hónap. Egy hónap kb. húsz munkanap, az összesen 180 munkanap. Ez hat teljes hónapnak felel meg, azaz ennyi idő alatt itthon hat csomagot fogyaszt el a gyerek. Mivel naponta fele annyit van oviban, mint itthon, ezért a végeredmény három csomagra jön ki egy tanítási év alatt. Az, amit mi veszünk, jó minőségű, három rétegű, nagy méretű zsepi, 240 Ft-ba kerül. Hogy mennyi lehet csomagja nagy tételben annak a pókháló vékonyságú miniatűr zsepinek, ami az oviban van, fogalmam sincs. Szóval mondjuk, hogy zsepire elmegy egy tanévben 3x240=720 Ft. Nem hiszem, hogy az egyéb higiéniai termékek jóval többet nyomnának a latba, legyen durván felkerekítve 3000 Ft a higiéniai kiadások összege. Jött a Mikulás meg a nyuszi is, szerintem sokat mondok, ha a kettő együtt 1000 Ft-ban volt. És akkor hadd szögezzem le, hogy én igazán jóhiszemű ember vagyok, de mégsem tudom sehogyan sem elképzelni, hogy a fennmaradó 6000 Ft-ra szükség lenne az óvodai kreatív alkotó tevékenységekhez. Tanév végén megkapjuk az összes benti alkotást. Az egészhez nem nagyon kellett több, mint néhány ív színes és fehér kartonpapír, minimális mennyiségű ragasztó és festék, tenyérnyi pamutvatta, egy-két papírtányér, maradék textilfecnik, ja és volt egy CD lemez is felhasználva. Én maximum 2000 Ft-ra saccolnék, de ez persze csak egy durva tipp. Maradt 4000 Forint, aminek se híre, se hamva. 100 gyerek jár az oviba, az 400.000 Ft tanévenként. Ha bárki a szememre vetné, hogy sikkasztással vádolom az óvoda személyzetét, akkor csak annyit szeretnék kérdezni, hogy miért nem kapunk egy elszámolást arról, mire költik a pénzünket?

Pedig az igazság az, hogy ha ezt meg is kapnánk, az sem jelentene többet a partnerségi viszony kimutatásának leheletnyi gesztusánál. Ugyanis én nem tudhatom azt, hogy most akkor megkapja az óvoda a fenntartójától a törvényben előírt eszközöket vagy nem. Mert mi van abban a szigorúan elméleti esetben, ha mindent szépen megkapnak annak rendje és módja szerint, a szülőktől meg mégis beszedik a pénzt és összedobnak egy kamu költségvetést az egészről? És akkor még nem beszéltünk a pályázaton elnyert pénzekről, a képviselői támogatásokról, a szülői felajánlásokról, az óvodabál és egyéb rendezvények jegybevételeiről, a kupak-, aludoboz-, papírgyűjtés bevételeiről, a fizetős szolgáltatások jutalékairól (külön sportfoglalkozások, szakkörök, újságelőfizetés, csoportfényképezés, színházbérlet, gyereknapi bohócműsor, csoportkirándulás, stb), a vásárok bevételeiről, az adó egy százalékáról. Ezek mind-mind létező, valós bevételei az óvodának. Hogy ez így rendben van-e, az ízlés dolga, de igazán nem értem, hogy mindezek mellett miért nem futja vécépapírra meg színes kartonra, pláne, ha a fenntartó köteles ezeket biztosítani.

A 20/2012-es EMMI rendelet 2. sz. melléklete egy jegyzéket tartalmaz a nevelési-oktatási intézmények kötelező minimális eszközeiről és felszereléséről. Többek között olyan érdekességeket találunk benne, mint ágyneműhuzat gyerekenként 3db, fogkefe 1db, kreativitást fejlesztő anyagok, eszközök, ábrázoló tevékenységet fejlesztő eszközök, stb. A 9/1985-ös EüM-BkM rendelet az étkeztetéssel kapcsolatos közegészségügyi szabályokról azt írja: „A fogyasztók részére papírszalvétát vagy tiszta asztalkendőt kell biztosítani.” Szóval szalvétára sem szedhetnének.

Külön felháborít, hogy olyan kiadásokra kényszerítenek, amiről előtte nem kérdeztek meg, például a gyereknapi Lali bohóc. Az ő finanszírozására nem lett elég a papírgyűjtés bevétele, ezért kiírták a faliújságra, hogy fejenként 400 Ft-ot legyünk szívesek befizetni. Ne értsen félre senki, engem nem az a 400 Ft érdekel, mert tényleg nem vág földhöz. De milyen alapon hívnak el egy fizetős előadót anélkül, hogy megkérdeznének, akarom-e. Vagy fizesse az óvoda, vagy kérdezzenek meg. Mégis alapvetően azt gondolom, hogy egy óvodának nem az a dolga, hogy bohócot hívjon el. Hanem az, hogy a tárgyi és személyi feltételeivel oldja meg a gyerekek felügyeletét, fejlesztését, szórakozását. Aztán aki bohócot akar a gyerekének, az majd elviszi olyan rendezvényre, ahol van bohóc. Ez így lenne korrekt.

Szólni egyébként a legtöbb szülő nem mer, mindenki fél és kussol. Aki mégis megteszi, annak sosem lesz igaza és ezek az ügyek nem szoktak kitudódni. Ezért mindenki azt hiszi, hogy csak neki van problémája és a többieknek minden megfelel, úgyhogy inkább meghunyászkodnak. Sokan pedig ezerrel pörögnek, hogy jó viszonyt ápoljanak az ovival, ami időnként igen gyomorforgató módokon mutatkozik meg.

Ebben az óvodában mindenkinek joga van hallgatni, azaz befogni a száját, no meg két kézzel hordani be a pénzt, visszafelé pedig semmi. Vagyis örüljünk neki, hogy odajárhatunk, nagyon sokan nem mondhatják ezt el magukról a rendszeres túljelentkezés miatt, tudtuk meg a legelső szülőin. Kár, hogy ez feltehetően sokkal inkább az intézmény kicsiny befogadó kapacitásának köszönhető, mint a szakmai vagy emberi kvalitásainak.

Hogy akkor miért nem viszem a gyerekemet máshová? Mert nem látom értelmét, hogy emiatt korábban keljünk, naponta kétszer buszozzunk oda-vissza a kistesóval, hogy aztán a másik helyen más disznóságok derüljenek ki. Biztosan vannak különbségek az óvodák között és biztosan találnánk jobbat is a városban vagy a tágabb környéken. De az a helyzet, hogy azok is a rendszer részei. Az ő pedagógusait is ugyanolyan alapelvek mentén képezték, ők is ugyanúgy túl vannak terhelve PÖCS-csel, miegymással, ők is alul vannak fizetve, nekik is az a dolguk, hogy engedelmes, nem túl okos állampolgárokat neveljenek az állambácsi és a háttérhatalom számára. Úgyhogy köszönöm, de én inkább kivenném a gyerekemet ebből az egészből.

Csak az a bökkenő, hogy a nagyfiam most lesz öt éves és pont onnantól lesz kötelező neki az óvoda. Három éves kortól lehet felmentést kérni öt éves korig. Ötön túl nem ad lehetőséget a törvény arra, hogy a saját gyerekemet otthon neveljem! Hogy ki és milyen alapon dönti el helyettem, hogy idegenekre bízzam a saját gyerekem, na az érdekes kérdés.