Csupaszon

Vannak emberek, akik egyszerűen nem hajlandóak a saját boldogulásukért tenni semmit. Rossz a párkapcsolatuk, az egészségük vagy a munkahelyük – vagy éppen nincs is. Számomra érthetetlen okból azonban belesüppednek ebbe és ennyi. Nem átmenetileg, amíg kidepizik magukat, hogy aztán felálljanak, nem. Nekik valamiért jobb úgy, hogy üldögélnek a fenekünkön és ábrándoznak egy szebb jövőről és jobb világról, miközben hibáztatják a külső körülményeket. Az államot, a multikat, a szemét főnököket, a kihasználós pasikat, a családi hátterüket, a főbérlőt, a gazdasági válságot, a környezetszennyezést, a kulturális és erkölcsi elsivatagosodást és még ki tudja, mi mindent.

Persze másoknak sokkal könnyebb. Mert aki sikeres, annak szerencséje volt. Meg volt pénze a családjának, úgy aztán könnyű ugrálni. Másoknak nyilván sokkal normálisabb a főnöke vagy jobban megfizetik a munkáját. És egyszerű volt annak, aki még tíz-húsz éve kezdte, akkor még sokkal simábban el lehetett indulni. Na meg külföld! Ott aztán ugyanezért a munkáért ötszázezret lehet keresni. Nem ám itt, ebben a nyomoronc országban, ahol tisztességes szándékkal és sok tehetséggel megáldva legfeljebb csak éhendögleni lehet.

Az ilyen gondolkodású ember kétféleképp viszonyul azokhoz, akik kicsit is jutottak valamire őhozzá képest. Vagy irigységgel, amely akár olyan erős tud lenni, hogy a gyűlölet is átsüt rajta. Vagy pedig fanatikus rajongással, elfogult imádattal. Utóbbihoz azonban hozzákapcsolódik az ábránd. Azt az illetőt kell szeretni, vele kell összejönni, az ő fényében kell fürdőzni, hogy aztán felhúzzon maga mellé és együtt élvezhessék a sikert és megbecsülést. Tanulni tőlük? Ja, azt nem.

Mert hogy mások milyen áldozatokat hoztak, mennyi mindent tettek, tesznek nap mint nap, na az valahogy mindig kimarad a gondolatmenetből. Hogy akiknek történetesen nincsenek mindennapos kenyérgondjai, azok hány órát dolgoznak egy nap és milyen körülmények között. Hogy akinek van párja, aki szereti és támogatja, az hozzá illő társat választott és nem valami elérhetetlen idolra várt évekig. Mint ahogyan nyilván arra sem gondol, hogy egy párkapcsolat, s az abból kibontakozó családi élet sem mindig fenékig tejfel: nagyon nehéz tud lenni, ezért fel kell nőni a feladathoz. Nem mindenkinek való! Annak való, aki képes felelősséget vállalni önmagáért – hisz hogyan is tudna valaki felelős lenni kicsi gyerekekért, ha még önmaga életét sem képes kézben tartani? Hogyan lenne képes valaki másokról gondoskodni, ha még önmagáról sem hajlandó? Hogyan lenne képes nap mint nap erőfeszítéseket tenni, ha korábban csak ült a babérjain?

Van egy mondás: mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Meg egy olyan is, hogy segíts magadon, Isten is megsegít. Mindkettő arra világít rá, hogy először nekünk kell tenni önmagunkért. Ez az előfeltétele annak, hogy aztán szerencsénk legyen, támogasson az élet (vagy Isten). Akármilyen szerencséje is volt valakinek, soha semmire nem jutott volna vele, ha legalább egy ici-picit ne tett volna előtte ő is hozzá. Még a lottón is csak akkor nyerhetsz, ha előtte megveszed, kitöltöd és feladod a szelvényt. Nem nagy dolog pár milliárdért cserébe, de ennyit meg kell tenni. Ha csak ülök egy helyben és sajnálom magam, irigykedek másokra és ábrándozom a szerencsémről, akkor soha de soha nem fog történni semmi.

Na persze azért a „kurázsimentes” emberek mindig találnak önigazolást. Nagyon jó ürügy például erre a jótékonykodás. Akkor aztán elmondhatjuk: Látjátok, mennyire jó vagyok? Alig van valamim (mivel semmit nem teszek érte, hogy legyen), mégis adok másoknak. Mert én átérzem a helyzetüket! Ugye, milyen istenien szuper vagyok? Vagy az a hobbi-féle, amit azért tesz, hogy valahogy mégis elüsse az időt: Mások azért kapnak fizetést, hogy tétlenül üldögéljenek (pl. pincér holtszezonban vagy biztonsági őr alapjáraton, tűzoltó tűz nélkül, stb.), én bezzeg mennyi mindent csinálok díjazás nélkül! Kár, hogy ez a díjazás nélküli munka senkinek semmiféle hasznára nem válik, amúgy tényleg tök igazságtalan volna.

A prímet azonban mégis a spiritualitás viszi! Emögé elbújni, ezzel minden melléfogást és zsákutcát igazolni, ezt úgy kicsavarni, hogy még hihetőnek is tűnjön, nos már-már művészet – a maga önsorsrontó értelmében. Azért vagyok benne a rosszban, mert erre van szükségem, hogy fejlődjek és tanuljak. Jó, de már tíz éve?! Akkor már minimum a vizenjárásnál kéne tartani! Akinek minden a feneke alatt van, az nem képes fejlődni. Ezt meg ki mondta? Mesébe illő gazdagságba született Széchenyi gróftól kezdve Platónon át Mozartig rengeteg kiemelkedő művész, tudós, államférfi. Nem mindenki elhízott tunya, aki jólétbe csöppent. A tehetség, az ambíció, elhivatottság, tettvágy nem válogat anyagi helyzet – vagy más társadalmi jelenség – szerint. Hisz ugyanígy nőttek ki hatalmasságok a legszegényebbek soraiból is: Van Gogh még akkor is inkább festékre költötte a pénzecskéjét, amikor emiatt ételre már nem jutott. Bizony, aki valóban elhivatott, az néha ilyet is tesz.

Emellett hatalmas és veszélyes önbecsapás az elérhetetlen sikerembereket lelki ikertestvérnek látni. Könnyű beleképzelni egy szimpatikus, széles körben elismert, tehetséges emberbe bármit, amit szeretnénk. Az állítólagos közös vonásokat és magasztos tulajdonságokat. Sajnos azonban az a helyzet, hogy éppen a lényeg nem stimmel: az ilyen emberek tudatosan felépítették a karrierjüket, rengeteget dolgoznak, alkotnak, megállíthatatlanul teszik a dolgukat. Ellentétben a róluk álmodozó „kurázsimentesekkel”, akikről bármit el lehet mondani, csak éppen ezt nem. Hol van itt a lelki azonosság? Vagy mégis mivel magyarázható az, hogy egy nagy lelki családban mindenki sikeres és szerencsés, csak éppen a róluk ábrándozó, önmagáért tenni képtelen emberünk nem? Mivel magyarázhatjuk, hogy ennek a nagy családnak minden tagja ellenkező nemű a mi alanyunkkal és történetesen mindegyiket vonzónak találja? (Én például több olyan pasival is érzek közeli lelki rokonságot, akikhez egyáltalán nem vonzódom mint férfihez, jé.) No és ha adott sikerember valóban lelki rokon, akkor hogyan lehetséges az, hogy milliónyi alkalommal lett tetten érve hazugságokkal, folyamatosan hitegette, szédítette állítólagos lelki testvérét, majd visszament a feleségéhez és még az állásából is kirúgatta emberünket? Mégis miféle lelki összetartozás ez?

Nem lenne jobb visszaszállni a Földre? Nehezebbnek tűnik, de lelkileg, érzelmileg sokkal kifizetődőbb kezünkbe venni a sorsunkat, tenni a hivatásunkat és észrevenni az igazi „testvéreket”. A saját életéért egyes egyedül mindenki maga felelős. Nem lehet megmenteni másokat! Sokat gondolkodtam azon, mi lehetne a módja, de rájöttem, nem lehet. Ha valaki lent van a gödörben, te odanyújthatod a kezed, s ha belekapaszkodik, segíthetsz neki. De kimászni neki kell. Ha meg el sem fogadja a kezedet, mert szerinte neki ott lenn kell fejlődnie, akkor tényleg nem tehetsz semmit. A legnagyobb jószándékkal sem. Ez az ő döntése.

Azt üzenem ezeknek az embereknek, hogy tegyenek magukért! Vegyék a fáradtságot és másszanak ki végre a gödörből! Tíz év nyirkos sötétség után ideje lenne végre kilépni a napsütésbe. Hisz itt a tavasz, az újjászületés. Higgyétek el: idekint sokkal jobb – és sokkal több a tanulnivaló is. Kellemes Húsvétot!