Csupaszon

Az ezredforduló küszöbén sokan jósoltak világvégét. Akik elhitték, nagyot sóhajtottak, amikor megszólaltak az újévi trombiták és mégsem dőlt össze a világ. Azt viszont csak kevesen vettük észre, hogy valami mégis végérvényesen elveszett.

2000 körül robbant be az életünkbe a mobiltelefon. Az az igazság, hogy előtte még a vonalas is csak a kiváltságosoknak volt. Nálunk az utcában két család dicsekedhetett vele, ők is ikervonalasak voltak. El lehet képzelni, mekkora technológiai csodának számított a mobil, amit onnantól bárki boltban megvásárolhatott. Habár eleinte – velem együtt – sokan berzenkedve fogadták, bunkofonnak hívták, mert idő kellet, míg kialakult a kulturált mobilhasználat, ám nagyon hamar tökéletesen beépült a mindennapjainkba. Pár év alatt elképzelhetetlenné vált, hogy ne telefonáljunk utcán, autóban, buszon, vonaton, áruházban, parkban, erdőn, mezőn, folyó- és tóparton. De vajon tényleg ennyi mondanivalónk van egymás számára? Rosszabb volt az élet, mikor otthon kellett megbeszélni, ki mit kér a boltból? Amikor még személyes jelenlét kellett egy beszélgetéshez? Amikor nem voltál mindig mindenhol elérhető?

Akkoriban lepte el a világot a számítógép és az internet is. (Igen, kezdetben a mobil és a net két külön dolog volt.) Korábban senkinek nem volt otthon nemhogy nete, de számítógépe sem. Leszámítva persze a nyolcvanas évek Commodore-lázát, de az olyan drága mulatság volt és annyira specifikusan a kockafej-hobbi, hogy abból nem lett tömeges elterjedés. De az új évezred minden háztartásba meghozta a biteket és bájtokat, na meg a világhálót. Először azt sem tudtuk, mihez kezdjünk vele. Emlékszem, volt egy időszak, amikor rendszeresen fennmaradtam hajnali háromig, mert éjjel végre szabad volt a gép. Néztem a webkamerás New York-i naplementét és úgy éreztem, ez azért már valami. Valójában semmi értelmesre nem használtuk akkoriban a netet.

Azóta persze igen kiszélesedtek a lehetőségek. A magam részéről a net kiváltotta a tévét, mert így magam dönthetem el, hogy mikor milyen filmet vagy előadást nézek meg. Emellett olyan, mint egy üveggömb, amiben szinte bármit megtudhatok a világból, amire épp szükségem van: hogy mikor van ügyfélfogadás a hivatalban, mennyi a strandbelépő, mit jelent egy furcsa idegen szó, vagy éppen hogy néznek ki a volt osztálytársaim és régi szerelmeim. Aggódva veszem viszont észre magamon a durva függőség jeleit és látom, hogy valamit tenni kéne, mert ez nem normális.

Még durvább az úgynevezett digitális bennszülöttek helyzete, akik mindenhol csak testben vannak jelen, de a figyelmük a virtuális valóságban jár. Akkor is, ha nyaralnak és millió látnivaló veszi körül őket. Akkor is, ha összejön a család és rajtuk kívül mindenki eszik-iszik, beszélget, nevet. Akkor is, amikor átmennek a zebrán és csak a vakszerencsének köszönhető, ha féktávolságon kívül vannak az autók. Zombik. És ez nagyon nincs így jól. Valami irtóra félrement ezzel a marha nagy technológiai bravúrral. Már az öregek is alig emlékeznek rá, milyen volt, amikor még éltük az életet és nem csak a f@cebook-on tekergettük másokét.

Az ezredforduló hozta meg a fogyasztói társadalom netovábbját is. A mai tinik biztosan nehezen tudják elképzelni, hogy régen cserélhető alkatrészekből álltak a műszaki cikkek. Bármelyik darabot bármikor javítani vagy cserélni lehetett, ami sokkal olcsóbb megoldás volt, mint egy teljesen új gép. Éppen ezért voltak szakszervizek és léteztek szerelők is, akik szakiskolában tanulták a mesterséget. Volt tévészerelő, kerti gép szerelő, háztartási gép szerelő, órásmester, fényképezőgép-szerelő, a komputerek térhódításakor számítógép szakszervizek, és így tovább. Sőt, voltak kölcsönzők is, mert az ember nem használ mindennap fűnyírót vagy fúrógépet. Ezeket ki lehetett kölcsönözni és nem vettünk meg mindig mindent. (Emlékszem, egyszer a szüleim kölcsönöztek egy parkettacsiszoló gépet és maguk újították fel a padlót.)

Ma már biztosan azt is nehéz elhinni, hogy a kilencvenes évekig semmit nem dobtunk ki, ami használható volt. Soha senki nem vett másik tévét vagy turmixgépet csak azért, mert a boltban van újabb változat. Ilyen álmunkban sem jutott volna eszünkbe! Ha valamit lecseréltünk, az azért volt, mert a régit nem lehetett már javítani sem.

Ilyen pedig meglehetősen ritkán fordult elő, mert akkor még nem volt a fogyasztási cikkekbe tudatos elévülés beépítve. Most viszont nagyon is van, mégis rajtuk ragadt a „tartós” jelző. Elég vicces, hogy mondjuk a nagypapám harmonika kihuzatos fényképezőgépe, ami minimum ötven éves, még mindig működik, míg az én kábé tíz éves márkás tükörreflexesemen már nem mindig lehet tekerni a tárcsát, elavultsága miatt pedig megszól a szakma. A háztartási gépeink zöme mind kibírta a teljes gyerekkoromat és még mindig vannak köztük, amik azóta is ellátják a feladatukat. Ami pedig az elmúlt húsz évben le lett cserélve, az azóta már sokszor lett lecserélve. De azért legyek környezettudatos. Én. Szomorú.

Mindezzel egybefüggnek más jelenségek is, amik szintén 2000 körül kezdtek elhatalmasodni. Ilyen például a reklámok profi elmeprogramjai és vaskos hazugságai. Nem állítom, hogy a múlt században soha ne mutatták volna be szebbnek, jobbnak a termékeket a reklámok. De nagyjából kimerültek abban, hogy adott termék szép vagy jó és kész. Nem adtak olyan többletüzeneteket a tudatalattinak, hogy te magad leszel szebb, jobb, menőbb, trendibb és ezáltal persze szerethetőbb. Nem adták annak a plusz életérzésnek az illúzióját, hogy a termékkel együtt életmódot, tekintélyt, személyiséget is vásárolsz magadnak. Hogy bekerülsz valamiféle kiváltságosok klubjába, amitől különbnek érezheted magad. Mi több, ha nem ezt teszed, akkor normaszegő leszel, a társadalomból kivetendő, nem kívánatos senki. Pedig most pontosan ez megy. Gondold kicsit végig, hogy ez a program fut a mai közel nyolcmilliárd emberben.

Ennek köszönhető többek között az ész nélküli autóvásárlás is. Ez elindult már az ezredforduló előtt is, a rendszerváltás szakította át a gátat. Hiszen előtte a hiánygazdaságban fel kellett iratkozni a keleti autócsodák valamelyikére és jó esetben öt év múlva megérkezett a gép. A kilencvenes években tehát már elindult az autóvásárlási láz, de messze nem ilyen ütemben. Ebben is az ezredforduló adott egy exponenciális löketet. Hogy ennek mi lett a következménye, azt ma a bőrünkön érezzük.

Nem csak arról van szó, hogy a városok, az utak, a parkolók nem ekkora forgalomra lettek tervezve. Ha lenne elég parkoló, kellő mennyiségű sáv, alul- és felüljárók, elkerülő utak és miegymás, akkor is élhetetlen lenne az egész. Ha az autók teljesen hangtalanok lennének és kipufogójukból kismókusok ugrálnának ki, akkor sem lehetne harmonikusan élni ekkora forgalom mellett. Nem beszélve arról, hogy a megnövekedett forgalommal nem jött együtt a megfelelő közlekedési kultúra. Az embertömegekben tomboló frusztráció, agresszió, arrogancia, másik végletben pedig a szütymörgés, döntésképtelenség és az értelmetlen szabályokhoz való tántoríthatatlan ragaszkodás egyvelegében olyan káosz uralkodik az utakon, amit még nem látott a világ.

Na de miből futja ennyi embernek autóra? Természetesen hitelből. És itt még mindig a fogyasztói társadalom témakörében mozgunk, szintén az ezredfordulós választóvonal mentén. Korábban ugyanis ez emberek leginkább lakásra vettek fel hitelt. Autóra is csak a rendszerváltás után, szerintem. Lakni mindenkinek kell valahol, akinek pedig nem hullik az ölébe egy nagyobb örökség, az hitel nélkül nemigen tudja megoldani. (Albérletekről lásd lentebb.) Minden más viszont nélkülözhető. Addig, amíg össze nem szeded rá a pénzt, addig ne akard. Régen ez magától értetődő volt. Az emberek addig nyújtózkodtak, ameddig a takarójuk ért.

És mi van ma? Nemcsak lakásra, autóra vesztek fel hitelt, hanem esküvőre, nyaralásra, karácsonyra is, ami egyszerűen felfoghatatlan. Aki minden karácsonykor további öt évre eladósítja magát, az tudja egyáltalán, hogy mit csinál? És akkor még szóba se hoztam, hányan vesznek fel pillanatok alatt tíz-húszezer forintos gyorshiteleket mindenféle értelmetlen dolgokra. Ha nincsen itt és most tízezer forintod banánízű orrszőrnyíró gépre, akkor ne vedd meg! Ennyi. Hidd el, nagyon jól megleszel nélküle. Ha meg igazán nagyon szeretnéd, előbb tedd félre azt a pénzt, amit törlesztőre fizetnél, és ha összejött a vételár, akkor irány a bolt. Addig nem. Ha hitelt veszel fel, a kamatos kamat miatt végül a sokszorosát adod vissza a felvett összegnek. Négy-ötszörösét legalább! Megér ennyit, hogy nem azonnal kapsz meg valamit, hanem pár hónappal később? Normális embernek biztos nem.

Lakástémáról jutott az előbb eszembe, szerintem albérletek sem nagyon voltak, legalábbis nem ennyi az ezredforduló előtt. Mielőtt így elszálltak volna a hitelkamatok, nem is nagyon volt értelme. Hiszen ha vettél egy lakást hitelre, az adósság előbb-utóbb elfogyott, a lakbér viszont örök. Nem tudom, miért pont 2000 táján mentek át a bankok ilyen szinten uzsorásba, de nyilván ez az oka az albérletek népszerűségének. Hiszen ha jön egy újabb átverés és egyik hónapról a másikra úgy megugrik a törlesztő, hogy nem tudod fizetni, akkor buktál mindent. Lakást is, addig befizetett összeget is – ebben a helyzetben pedig aligha tudsz bárhová menni, kivéve a híd alá. Úgyhogy teljesen megértem azokat, akik az albit választják, csakhogy ez esetben is van pár bökkenő.

Az egyik az, hogy éppen a fentiek miatt elszálltak a bérleti díjak. Egy átlag fizetés akár több mint felére is rúghat, teljesen abszurd. Mennyit kell keresni ahhoz, hogy a százezres albi mellett kifizesd a rezsit, meg még éhen se halj? A másik probléma, hogy az albérletből bármikor kirakhatnak. Gondol egyet a tulaj, hogy na, neki most más terve van a lakással, úgyhogy Isten áldjon. Ha van hova menned (szülők, barátok), amíg nem találsz mást, akkor hagyján. De ha senkid sincs  és ott állsz mondjuk három kisgyerekkel, akkor mi van? Többeket is ismerek, akik jártak már így, nem túl vicces helyzet.

Még mindig a konzumidiotizmus témakörében (elég bőséges kibeszélnivaló) említem az építési lázat. Nem tudom, mi van az emberekkel 2000 óta, de ami itt megy, az döbbenet. Mindenki lebont, újat épít, telket vesz, hétvégi házat, nyaralót vásárol, felújít, átépít, szigetel, nyílászárót, tetőt cserél, kertet parkosít, kerítést cserél, medencét, tavat, kosárpályát, támfalat, garázst épít, ajtót cserél rajta, lebontja az egészet, másikat épít… Csak kapkodom a fejem, komolyan.

A múlt században még úgy ment ez, hogy akkor újítottak fel az emberek valamit, ha le volt pukkanva, és még akkor se mindig, mert nem volt rá pénz. Most meg? Ha kell, ha nem, egyfolytában építenek valamit. Ész nélkül. Korábban a szükségszerűség szabta meg az ilyesmit és nem voltak akkora igények. A szigetelési láz például hatalmas parasztvakítás. Környezetvédelmi és pénzmegtakarítási hazugságba csomagolt gigaátverés. Ezzel nagyjából mindent el is mondtam. Emlékszem rá, gyerekkoromban úgy befűtöttek a szüleim a szenes kazánba egész télen, hogy bugyiban, pólóban ugráltunk a lakásban. Nem jelentett anyagi problémát, hogy átlag fizetésből kifűtsük a lakást. Most meg 80-90 ezer is elmegy gázra egy keményebb téli hónapban és ha kirúgunk a hámból, akár húsz fok is van. Ha valaki úgy gondolja, hogy erre a szigetelés és nyílászáró-csere a megoldás, az szerintem nem normális.

Mikor hozza az be az árát? Kiszámoltam, a mi esetünkben hogyan alakulna. Ha annyi lenne a törlesztő, mint amit megspórolunk a gázszámlán, nagyon alacsony kamattal 25 év alatt hozná be az árát. Akkor lennénk nullán. Onnantól kezdődne a megtakarítás. Na. Van még kérdés? És nem említettem, hogy ez a műanyag vacak, amit a házakra aggatnak, károsíthatja a falakat, éppen azért, mert nem engedi szellőzni őket. A legtöbb ház ugyanis alulról felszív valamennyi nedvességet. Amellett meg veszett környezetszennyező. Nem a házak szigetelésével van itt a gond, hanem a kapzsisággal.

(folyt. köv.)