Csupaszon

Amikor véglegesen letisztult bennem, hogy itthon fogom tanítani a gyerekeket, a legjobban az írás-olvasás tanításától izgultam. Persze biztos voltam benne, hogy menni fog, csak megijesztett a gondolat, hogy itt készség-elsajátításról van szó. Ez nem olyan egyszerű, mint mondjuk a csillagászat – ami annyira érdekli őt, hogy bármit olvasunk róla, azt elsőre megjegyzi.

Mégis, tulajdonképpen már úgy négy éves kora körül elkezdtünk a témával foglalkozni. Egyrészt be is akartam biztosítani magam, mert nem tudtam, hogyan haladunk majd és gondoltam, nem árt egy kis előny az iskolába járó gyerekekhez képest. De a legfontosabb ok az volt, hogy érdekelte őt.

Egyszer csak elkezdte kérdezgeti egy-egy felirat láttán, hogy ez milyen betű, oda mi van írva, stb. Tudtam, hogy ezt a természetes kíváncsiságát meg kell óvni, erre alapozva érdemes elindulni, de nem erőltetve, nem követelőzve. Szóval első lépésként klasszikus nagy barna csomagolópapírból készítettem egy posztert. 44 betűnek kellett hely, ezért 5x9 kockára osztottam a papírt (egy a végén üresen maradt). Szép, színes zsírkrétákkal belerajzoltam a nyomtatott nagybetűket, mindegyik mellé kis rajzocskával vagy újságból kivágott képpel szemléltetve a hangot, például az ’A’ betűhöz almát. Aztán csak felraktuk a gyerekszoba falára és kész. A többi egyszerűen jött magától.

A nagyfiamnak annyira megtetszett a sok színes betű és kép, hogy sokszor nézegette csak úgy, kedvtelésből. Aztán az egyik tévés mesében a főszereplő pulcsiján volt egy nagy ’H’ betű, és ő rögtön mondta, hogy anya, nézd, az egy ’H’, halbetű, halbetű! Oda meg vissza voltam a gyönyörűségtől! Attól fogva itt-ott kiszúrt betűket és hamarosan kiderült, hogy nagyjából az összes nyomtatott nagybetűt ismeri. Sőt, fabrikált betűket fagyipálcikákból, mágneses építőjátékból, nagyon ügyesen!

Ekkor gondoltam, megpróbálkozhatunk az összeolvasással, de hamar rá kellett jönnöm: attól, hogy ismeri a betűket, még nem tudja egyből össze is olvasni őket. Van itthon egy dobozban egy csomó fa lapocskánk, mindegyiknek mindkét oldalán egy-egy nyomtatott nagybetűvel. Akkortájt sokszor elővettük és játszottunk betűkirakót. Ez a játék annyiból áll, hogy kiborítottuk a lapocskákat egy nagy kupacba, mindketten csukott szemmel húztunk 5-5 darabot és mindenkinek a saját lapkáiból ki kellett raknia egy-egy értelmes szót, szabadon kiválasztva, hogy a lapkák melyik oldalát használjuk fel. Annak ellenére, hogy összeolvasni még nem tudott, a betűkből szavakat kirakosgatni viszont egész jól ment neki. Ha lázba jött, mert kigondolt egy szót, de nem volt meg hozzá minden betű, akkor természetesen hagytam, hogy „csaljon” és megkeresse hozzá a kupacból a szükséges betűket. Ezt a játékot nagyon élvezte, egész hosszú szavakat is ki tudott rakni.

Mindezt megspékeltük egy kis matekkal is, hisz egy kirakott szó annyi pontot ért, ahány betűből áll, ezért minden körben felírtuk, hogy kinek hány pontot sikerült szereznie, a végén pedig abakusz segítségével összeadtuk a pontokat. Akkortájt már a számkaraktereket is ismerte, mert azokból is csináltam egy posztert a falra. Így ez jó játék volt, mert élveztük is és sokat haladtunk vele az olvasás terén.

Aztán csináltunk olyat is, hogy felírtam neki néhány két-három betűs szót és együtt kibogarásztuk, melyik micsoda. Erre a legjobban az vált be, hogy elöl hagytam ezeket a feliratokat és akkor böngészte ki, amikor épp olyan kedve volt. Mert nem mindig volt. Ez azért nem bizonyult olyan izgalmasnak a számára. Soha nem erőltettem! Eszem ágában sincsen elvenni a kedvét tőle. De volt olyan is, hogy a vécén üldögélve kiböngészte a mosópor nevét, a hajhab márkáját, meg ilyesmiket. Ha magától betűzgetett, akkor mindig sikerült, ha én raktam elé, akkor voltak esetek, amikor egyszerűen nem érdekelte és kész.

Később, amikor már magabiztosan el tudott olvasni hosszabb szavakat, egyszerű alany-állítmányos mondatokat is, úgy éreztem, itt az idő, hogy a nyomtatott kisbetűkkel is ismerkedjen. Ezért kiegészítettem a posztert és mindegyik betűhöz kis cédulán, színes filctollal megrajzolva odaragasztottam a kisbetűs megfelelőjét. Ezekkel sem sokat foglalkoztunk külön-külön, egyszerűen megismerte őket a poszterről. Eleinte együtt nézegettük, meséltem neki a kisbetűkről, megkerestük a hasonlóakat, mint a ’p’ és a ’q’, vagy a ’d’ és az ’b’. Később ezekkel is írtam fel neki először rövidebb, aztán hosszabb szavakat és együtt bogarászgattuk őket. Hamarosan már tudta ezeket is.

Hozzátartozik, hogy azért persze próbálkoztam „hagyományos”, iskolában használatos módszerekkel is. Merítettem például a Waldorfból, ott van szokásban az, hogy először csak a nyomtatott nagybetűkkel foglalkoznak és erre építik rá másodikban az összes többit. Elkezdtünk egy mesesorozatot is. A Waldorf-iskolákban ugyanis úgy vezetnek be egy-egy újabb nyomtatott nagybetűt, hogy a tanító kitalál valamit, ami az adott betűvel kezdődik és hasonló a formája is. Eköré költ egy meseepizódot, amiben kulcsszerepe van az adott dolognak. Például a „T” egy torony, és abban a részben a toronyban történik valami, ami annak a történetnek a lényege. Ezek a történetek egymásba fonódnak, mint egy szappanopera epizódjai. Csakhogy mivel sehol sem találtam kész Waldorf-mesét (azt hiszem, minden tanító maga találja ki a sajátját), ezért mesefaragásba kezdtem. Tetszett is nagyon a gyerekeknek, csakhogy nem volt ám olyan egyszerű minden egyes betűhöz mesét kitalálni. Ezért eléggé akadozott a történet. Közben pedig a poszter segítségével mér rég tudta a fiam az összes nagybetűt, amikor a mesesorozattal kábé az ötödik betűnél tartottunk. (Ennek ellenére nem adtam fel a meseírást, mert izgalmasan alakul a történet és terveim vannak vele.)

No és természetesen vettem írás-olvasás tankönyvet is, hogy hosszabb távon majd abból tanuljunk, mint a többiek az iskolában. Ezzel nagyjából akkor próbálkoztunk meg, amikor a nyomtatott kisbetűkkel kezdtünk ismerkedni. A könyv ugyanis, amit megvettem és amit más otthonoktató anyukák többen is dicsértek, csak a nyomtatott kisbetűkkel foglalkozott. Hát, itt elég hülye voltam, mert úgy álltam az egészhez, mint a tanító nénik. Először még jól is ment, mert a szép, színes könyv érdekelte a gyerekemet és örömmel ültünk le nézegetni. Csakhogy én ragaszkodtam hozzá, hogy minden nap leüljünk és megtanuljunk egy új betűt, meg olvassuk el a hozzá kapcsolódó gyakorló szavakat, mondatokat. Mindössze az első néhány alkalom volt érdekes és örömteli a fiam számára, aztán egyre kedvetlenebbül állt hozzá. Én meg elkezdtem keménykedni, mert hogy jövőre már élesben megy majd, amikor igazi otthontanulók leszünk és akkor már nem lesz kecmec, komolyan kell venni meg ilyen baromságok. Egy ideig még működött a dolog, nagy duzzogva, nyögve-nyelve, de már senkinek sem volt benne semmi öröme. Aztán a fiam egyre keményebben ellenállt és akkor nagy nehezen leesett a tantusz, hogy ez így irtóra nem lesz jó. Ennek már kábé fél éve. Akkor félretettük a tankönyvet és azóta nem is nyúltunk hozzá. Sőt, kölcsön is adtam másnak. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy nagyjából egy hónap alatt a feléig eljutottunk, ténylegesen megtanulva az átvett részeket.

Most ott tartunk, hogy az összes nyomtatott kis-és nagybetűt magabiztosan ismeri, az összeolvasás is megyeget, de azt még gyakorolni kell. Tulajdonképpen nincs vele semmi gond, csak nem érdekli olyan nagyon. Ha meglát egy hosszabb szót vagy mondatot, akkor egyszerűen nincs kedve vagy türelme kódfejteni az egészet és inkább hagyja. De szerintem ez is változni fog. Ha például valami nagyon érdekli, akkor addig nem nyugszik, amíg ki nem böngészi. Legutóbb kivettünk egy könyvet a könyvtárból, ami a Star Wars szereplőit mutatja be. Iszonyúan odavan érte, folyton nyaggat, hogy olvassak belőle. Többször is volt már, hogy épp nem tudtam azonnal ugrani, ő meg akkor inkább kibogarászta az egészen bonyolult, időnként angol neveket is! Nagyon büszke vagyok rá ilyenkor és ezt nem győzöm elégszer elmondani, éreztetni vele.

Vagy múltkor például játszottunk egy olyan játékot, aminek elképesztő sikere volt és olvasásgyakorlásra is remek alkalom. Egyik reggel a medencében találtak a gyerekek egy palackba zárt üzenetet. Az üzeneten annyi állt, hogy „postaláda”. Odaszaladtak a postaládához, de nem tudták kinyitni, mert zárva volt, viszont rá volt ragasztva egy cetli, rajta „fakuckó” felirattal. Felmásztak a fakuckóra, ott volt a postaládakulcs. Kinyitották a postaládát, abban egy újabb papír volt „padlás” felirattal. Így ment ez majdnem húsz lépésen át, visongva rohangáltak a helyszínek között és a nagyobbik betűzte ki a következő rejtekhelyet. Imádták! Szóval, ha van motiváció, akkor megy az olvasás.

Jó ötlet volt még az a könyv is, ami kifejezetten olvasni tanuló gyerekeknek szól. Egyszerű mondatokból áll, nagy méretű betűkkel szedték és a főneveket a legtöbb helyen rajzzal helyettesítették. Így sokkal több kedve volt a fiamnak kisilabizálni a mondatokat, úgyhogy ez is működött. Bár így is csak 2-3 mondat erejéig volt kedve olvasni, de szerintem ez is járható út lesz. Sok ilyen könyvet lehet kapni, majd keresgélek még másikat is.

Az írással még nem állunk ilyen jól. De e téren is látszik, hogy nem nagyon lesznek gondok. Amikor a nyomtatott nagybetűkkel önállóan ismerkedett a fiam a poszterről, akkor kedve támadt le is rajzolgatni azokat. Tüneményes, girbe-gurba próbálkozások voltak ezek, de mindig nagyon megdicsértem és ez szinte szárnyakat adott neki. Volt, amikor azt játszotta, hogy a lakás összes ajtajára ragasztott egy saját készítésű feliratot, hogy mi van odabent. A saját nevét már rutinosan leírja, kiragasztgatja olyan dolgokra, amikhez mások nem nyúlhatnak hozzá.  A minap pedig készítettem egy új posztert, amit becsíkoztam vékony és vastag vonalakkal az elsős írásfüzet szerint, aztán különböző színűre satíroztam a sávokat és színes krétákkal ráírtam az összes nagy és kis írott betűt. Előtte persze ceruzával előrajzoltam mindet. És nagyon büszke voltam, amikor a nagyfiú magától kedvet kapott és átrajzolta krétával a nagy ’A’ és ’Á’ betűket. Méghozzá egészen ügyesen!

Persze a tankönyves időszakunkban az írásgyakorlóval is foglalkoztunk és már akkor feltűnt, mennyit fejlődött az alatt az egy hónap alatt. Az elején még az egész oldalnyi nagy hullám is egészen bizonytalan, kurflis volt, a végére meg már a kis, pár centis hullámok is egészen szabályosra sikeredtek. Szóval az írott betűk terén még az elején vagyunk, de jól alakul.

Az én fiamat nehéz leültetni a seggére, hogy akkor most egy könyv fölött fogunk görnyedni és egyforma ilyen-olyan formákat fogunk rajzolgatni. Egészen biztos, hogy más utakat kell majd kitalálnom erre is. És vannak is ötleteim! De ezekről majd csak tesztelés után nyilatkozom.

Itt állunk tehát közvetlenül az első tanév előtt, két évnyi teljesen kötetlen, alkalomszerű betűkóstolgatással. És szuper alapjaink vannak. Az olvasást már csak gyakorolni kell, az írott betűk pedig még ismerkedésre várnak, de már ők sem teljesen idegenek. És egy rövid kis elmezavaromtól eltekintve soha nem erőltettem semmit. Mindaz, amit most tud a fiam – ami mellesleg nem csak írás-olvasás, hanem nagyon sok más, amiről később lesz szó – , örömteli, természetszerű ismerkedés volt olyasvalamivel, ami iránt önmagától érdeklődött. És ez csodálatos!

Az is hozzátartozik, hogy az öcsköst is nagyon érdekli minden, amiről mi tanulunk. Még nincs négy éves, ősszel kezdi csak az ovit és már felismeri, le is írja a saját neve kezdőbetűjét, ismeri a bátyja neve kezdőbetűjét, apa betűjét – az ’A’-t, Gergő barátja betűjét, a ’G’-t. A tankönyves időszakban ő is mindig odaült és tanult velünk, sokszor jóval lelkesebben, mint a bátyja, mert ő csak simán kíváncsi volt. Amikor majd vele tartunk itt, neki már sokkal könnyebb lesz. : )